IX.

A nappaliban az Angyal könnyed, csevegő magatartása úgy esett le róla, mint egy kabát. A kandallópárkánynak dőlt, szájában cigaretta, kezében pohár, és kérdéseket tett fel. Rengeteg sokat kérdezett.

Nem voltak könnyű kérdések, s a válaszok is többnyire homályosak és nem kielégítőek. A Z-ember témája nem segítette előre a társalgást, de szerencsére Simon Templar képes volt a legtöbb embert beszédre bírni, és amit így megtudott, még az is fontos volt. Két vagy három hónappal korábban az Atlantic Studio énekes és táncos sztárja, Mercia Landon az új zenés filmjének végső jelenetein dolgozott, amikor hirtelen összeomlott. A gyártás munkája megszakadt, és végülis az egész filmet félre kellett tenni. Azt suttogták, hogy Merciát zsarolják, de senki sem tudott semmi biztosat. És aztán egy reggel holtan találták a szobájában, a szokásos altató-túladagolással.

– Véletlen haláleset – döntött a hatóság, minthogy nem volt rá bizonyíték, hogy akarattal vett be többet a megengedettnél; de azok, „akik tudták” – a film belső világában élő emberek – sejtették, hogy Mercia Landon megölte önmagát. Mégpedig komoly okból. Bár csak huszonkét éves volt, és tökéletesen egészséges, tudta, hogy a filmkarrierje örökre bevégződött. Mert amikor szobalánya rátalált, mély, élesen hasított, Z betű alakjához hasonló vágás vonult végig az arcán. A felső vonal végigszaladt a szemöldökén, a rézsútos áthasította orrát és az alsó vízszintes, szinte fültől-fülig vágta ketté a száját. Semmiféle plasztikai műtét, semmiféle kozmetikai varázslat nem tudta volna visszaadni arca gyönyörű formáját, vagy tette volna lehetővé, hogy ismét felvillanthassa azt a gyors, napsugaras mosolyt, amit millió mozivászon tükrözött vissza.

– Senki sem tudja, kivel találkozott Mercia akkor éjjel – mondta Sheila Ireland, és karcsú, fehér ujjai idegesen csavargatták üres cigarettaszipkáját. – Lehet, hogy elrabolták – ahogy Beatricét akarták. Senki sem zsarolhatta Merciát. Sosem volt haragosa, mindenki szerette. Egyszerűen nevetett azon, hogy elrabolhatják – itt Angliában. Amikor kezdtek pénzt követelni, szintén kinevette őket. Még csak a rendőrségre sem akart menni. Csak annyit tudunk az egészről, hogy egyszer megjegyezte a szobalány előtt: Ez a telefonálgató Z-ember valami megszökött bolond lehet. És aztán… A lány megremegett. – Azóta mindannyian rettegünk tőle.

– Régi szakma új fogással – felelt az Angyal. – A közönséges zsaroló tud valamit az áldozatáról. A Z-ember semmit – csak fenyeget, hogy elcsúfítja őket, és tönkreteszi a karrierjüket, ha nem fizetnek. Emlékszem, hogy nemrég egy másik színésznő is idegösszeomlást kapott, akárcsak Mercia Landon. Az ő filmjét is el kellett dobni. Olaszországba ment felgyógyulni. Azt hiszem, ő volt a kettes számú áldozat. Megfenyegették, elvesztette a fejét, és fizetett. Megmentette az arcát, de nem a bankszámláját. Nem tudott többet fizetni. Így tehát Beatrice a hármas szám.

A lány megrázkódott.

– Tudom – mondta. – Az utolsó három hét alatt három telefonhívást kaptam – mindig egy mély, idegen hang kért tízezer fontot. Azt mondta, hogy ebédeljek a Dorchesterben, és ha azt látom, hogy a kések és villák a Z-betű alakját mutatják, akkor ebéd után a pénzes csomagot hagyjam az asztalkendő alatt. És azt is mondta, hogy ha a rendőrséghez fordulok, vagy bármi mást teszek, tudni fog róla, és ugyanazt fogja tenni velem, mint Merciával, anélkül, hogy újabb lehetőséget adna… Ma volt az utolsó eset, és mikor megláttam a kést meg a két villát a Z-alakban, azt hiszem, nagyon megijedtem. Mikor maga az asztalomhoz jött, Mr. Templar, úgy véltem, magának kell átadni a pénzt. Alig tudtam, mit csinálok…

– Látod, Pat, milyen ravasz az emberünk? – kérdezte az Angyal. – Millió az egyhez, hogy az áldozat nem megy a rendőrségre, de még erre a milliomodik esélyre is felkészül. Kész arra, hogy felkapja a pénzt, mikor a lány elhagyta az asztalt. Úriembernek maszkírozva egész idő alatt ott ül, és ellejtve az üres asztal mellett, felveszi a pénzt. És alibije is van, ha a rendőrség figyeli és elcsípnék. Észrevette, hogy a fiatal hölgy elfelejtett valamit, és át akarta adni a tulajdonosnak. Ez nem bizonyíték arra, hogy ő az emberük. Sőt, ebből következik az is, hogy olyan nagynevű és tiszteletreméltó múltú embernek kell lennie, mint egy szállongó hópehely, aki oly magasan áll a gyanú fölött, mint a sztratoszféra… De ki lehetett az? Rengeteg sok ember volt a Dorchesterben, és én nem emlékezhetek mindenkire – hacsak nem a jó öreg Barrow őrmester volt.

– Ha a Z-ember ma ott volt, akkor látnia kellett a te lovagias szolgálataidat is – válaszolta Patricia elgondolkozva. – És látnia kellett azt is, hogy zsebre vágtad Beatrice pénzét.

– De nem tudhatta, hogy ki vagyok, és azt hiszem, rögtön elszelelt, mihelyt észrevette, hogy valami baj van – mondta az Angyal, elnyomva cigarettáját egy hamutartóban, és frissre gyújtva. – Mi van azzal a filmmel, amelyiken most dolgozik, Beatrice? Fogadok, hogy már majdnem befejezte, és ha valami történne magával, akkor az egészet ki lehetne dobni.

A lány bólintott.

– Igen… és engem is kidobnának. A szerződés nem jogosít fel egyetlen pennyre sem, ha nem fejezem be a filmet. Ezért…

Tehetetlenül vállat vont.

Simon aznap este sokat gondolkozott. A Z-ember hadjárati terve tökéletesen megtámadhatatlan. A filmsztárok óriási összegeket kérhetnek a szépségükért, akárcsak a játékukért – sőt néha még többet is az előbbiért. Az Angyalnak mind a három vendége az évi húszezer fontot élvező csillagok csoportjába tartozott. Fiatalok voltak, még sok éves sztárság reményével. Világos, hogy legtöbbje számára megérte: inkább átadni a Z-embernek éves jövedelmük felét, mint elszenvedni azt a szörnyű elcsúfítást, amit Mercia Landont érte. Így nem csak félévi keresetüket veszítenék el, hanem az összes rákövetkező évek minden jövedelmét is.

A filmvilág még mindig nem tudta, hogy mi történik. Beatrice Avery még attól is félt, hogy megmondja az igazgatónak, mivel fenyegették, mert rettegett, hogy a Z-ember azonnal végrehajtja végzetes ígéretét. Irene Cromwell és Sheila Ireland is kapott egy-egy hasonló üzenetet a Z-embertől, és ez ugyanígy hallgatásra kényszerítette őket. Csak Patricia megjegyzése, hogy az Angyal megtalálta Raddonnál a fényképeiket, oldotta meg a nyelvüket, miután a St. George’s Hill-i házba értek.

Simon most már megértette, miért nem hallott a Z-emberről azelőtt. Még a filmvilágban is csak suttogva ejtették ki a nevét, és akkor is kételkedve. Csak a három lány tudott valamit, nem számítva Marcia Landont, aki halott volt, és a színésznőt, aki Olaszországba menekült.

Életében először nyugtalan éjszakát töltött, és türelmetlenül várta a következő nap további fejleményeit. Teal főfelügyelő hivatalába a számára hihetetlenül korai tizenegy órakor sétált be.

– Azt hittem, maga sose kel fel, mielőtt az utcákat ki nem szellőztették – mondta a detektív.

– Felvettem valami gyapjú alsóruhát és mégis megkockáztattam – válaszolt az Angyal. – Mi újat tud?

Mr. Teal maga elé húzta jegyzettömbjét.

– Utánanéztünk annak a címnek. Azt hiszem, igaza van, Angyal. Otto Zeidelmann nevű ember nem létezik. Csak a neve. Talán három vagy négy hónapja bérli azt az irodát.

– Mióta Mercia Landon meghalt – felelte Simon bólintva. – Más nincs?

– Sose járt be nappal – válaszolt a detektív. – Mindig csak sötétedés után. Alig van valaki, aki emlékszik rá. A postás szerint egyetlen levelet sem adott le, és ujjlenyomatokat sem találtunk sehol.

– Nem is fog. Az ilyen gazfickó inkább meztelenül mászkál, mint a kesztyűi nélkül. De ujjlenyomatokról beszélve, mi van a revolverrel?

Mr. Teal kinyitott egy fiókot, elővett egy revolvert, és áttolta az asztalon. Szép ritmikusan rágott, és közben átnyújtott az Angyalnak egy lapot, amelyiken Nathan Everill arca és profilfényképe díszelgett.

– Ismeri?

– Régi haverom, Andy Gump – másként Mr. Raddon – felelt az Angyal azonnal. – Szóval rendőrségi múltja is van. Mindjárt gondoltam. Mit tud még róla?

– Nem sokat. – Teal a blokkra nézett, pedig biztosan kívülről tudta az egészet – Csak egyszer került a kezünk közé 1933-ban. 1928 és 1933 között Hubert Sentinelnek, a filmmágnásnak személyi titkára volt. Míg egy napon alá nem kezdte írogatni Mr. Sentinel nevét Mr. Sentinel csekkjeire, aki egy nap észrevette, hogy baj van a bankszámlájával, és amikor meg akarta kérdezni e felől a titkárját, az már rég útban volt Dover felé. Három évre ítéltük el.

– Mit csinált, mióta kikerült?

– Egészen rendes ember lett, már amennyire mi tudtuk – válaszolta Teal. – Írogatott, azt hiszem. Az utolsó öt vagy hat hónap alatt nyomát vesztettük…

– Új foglalkozása van, a Z-ember cinkostársa – mondta az Angyal. – És Istenemre, erre való ember! Alaposan ismeri a filmüzletet, és minden ilyen szakmába tartozó embert gyűlölhet, a rendezőtől kezdve egész a segédszemélyzetig. Úgy van… Beszélt már Sentinellel?

– Ma délután fogok – ő biztosan többet tud Everillről, mint mi. De magát nem érdeklik a kis halacskák, ugye?

– Ha már szép heringnagyságú, akkor igen – felelte az Angyal, és elegánsan felállt. – Mert tudja Claud, a közeli vizeken már esetleg cápa is úszkálhat… A maga ötlete jó. Azt hiszem, én is beszélni fogok Sentinel pajtással.

A detektív álla leesett.

– Hé, várjon egy percre! – kiáltotta. – Nem lehet…

– Nem? – kérdezte az Angyal az ajtóból. – Miféle törvény tiltja, hogy egy filmgyárossal beszéljek? Talán az én arcomra várt már régóta a világ.

Mielőtt Teal felelni tudott volna, eltűnt.

Mr. Hubert Sentinel, a Sentinel Films nagyfőnöke, születésénél fogva nem volt arisztokrata, vagy éppen meggyőződött konzervatív, de még ő is kissé meglepődött volna, ha azt hallja, hogy róla „Sentinel pajtás“-ként beszélnek. Mert hiszen a jövő nagy emberének számított, és a személyes Jelenlétébe jutni majdnem olyan nehéz volt, mint a királyi palotába összeszorított ököllel és fegyverrel belépni.

De az Angyal a látszólag lehetetlent első kísérletre elérte. Egyszerűen azzal a kéréssel küldött be egy borítékba zárt névjegyet, hogy azonnal adják át Mr. Sentinelnek. Mindössze két percig várt.

Mr. Sentinel éppen tanácskozott. Egy pillantást vetett a kártyára, és a következő pillanatban egy mozibálványt, egy befolyásos szerzőt, két szövegírót, egy híres igazgatót és egy sereg „igenlő-embert” söpört ki a forgószél az irodájából. Amikor Simon Templart bebocsátották, Mr. Hubert Sentinel egyedül volt, és az Angyal névjegyének hátára nézett. Az Angyal ezt írta rá: A Z-ember ügyében.

– Foglaljon helyet, Mr. Templar – mondta előretolva a szivarosdobozát, és csillogó érdeklődő szemmel figyelte az Angyalt. – Természetesen már hallottam önről.

– Ki nem? – mormolta az Angyal szerényen.

Elfogadott egy szivart, gondosan levágta a végét, meggyújtotta, és szelíd, kék füstgomolyagot fújt a levegőbe. Ez is csak például szolgált a színházias előkészületre, ami olyan kedves volt az Angyal szívének. Sentinel nyugodtan várt, csak a ceruzája forgott ujjai között. Vékony, kopasz ember volt, madárszerű arcú, és kimeríthetetlen életerőtől duzzadó ideges vitalitású.

– Ha ezt más küldte volna, azt hihetném, hogy buta tréfa – mondta. – Mert abból elég van. De ön… Mit gondol, van a dologban valami igaz?

– De mennyire – felelte az Angyal könnyedén. – Az egész igaz. A Z-ember olyan létező ember, mint ön vagy én.

A producer rábámult.

– De mért jött ezzel hozzám?

– Abból a fontos okból, mert ön egyszer alkalmazott egy Nathan Everill nevű fickót – válaszolta az Angyal egyenesen. – Remélem, tud valami érdekeset mondani róla?

– Jó Isten! – kiáltott a másik hitetlenkedve – csak nem akarja azt mondani, hogy Everill a Z-ember? Vacak kis emberke. – Állatlan, gyengeelméjű; bolond…

– De öt évig mint titkárt alkalmazta.

– Ez igaz – vallotta be Sentinel habozva. – Elég ügyes volt – sőt, átkozottul ügyes. De mindig volt valami gyengeség benne, és a végén kiderült… Ráhamisította a nevemet néhány csekkre – erről talán ön is tud… De hogy Everill! Lehetetlennek látszik…

Az Angyal megrázta a fejét.

– Nem mondtam, hogy tényleg ő a Z-ember. De tudom, hogy nagyon közel áll hozzá. Tehát, ha segíthet Everill dolgában, akkor a Z-emberhez is közelebb kerülhetünk. Ő pedig nagyon is érdekel engem.

– Ha ártalmatlanná teszi, Mr. Templar, akkor nemcsak az én hálámat, hanem az egész filmvilágét ki fogja érdemelni – mondta Hubert Sentinel, fölkelve székéből. Fel-alá járt a szobában, és leplezetlen izgalommal beszélt. – Ha valóban élő személy, akkor már tudunk ellene küzdeni. Eddig csak egy név volt, s erre akasztottak rá mindent, amit rendes módon nem tudtak megmagyarázni. De mikor azt látjuk, hogy a sztárjaink titokzatos módon idegösszeomlást kapnak a filmjeik utolsó jeleneteiben – hisztérikusan félnek valamitől, amiről beszélni sem akarnak – hát akkor már el kell gondolkozni a dolgon…

– Szóval önnek is voltak gondjai?

– Nem tudom, véletlen-e vagy sem – válaszolta Sentinel óvatosan. – Csak annyit mondhatok, hogy a. „Hiúság Vására” című filmet félbe kellett hagyni, mert Mary Donne, a sztár, gyengélkedik. Nem mondott nekem egy szót sem, és én sem kérdeztem tőle semmit. De ez nem akadályoz meg abban, hogy egy sereg dolgot ne gondoljak. Ami a többit illeti. Mr. Templar, azt hiszem, Everillről sokkal többet mondhatok. – Ismét leült, és elgondolkozva dörzsölte az állát. – Tudniillik, magamnak is van elképzelésem a Z-ember személyéről. Meg tudná mondani, miért érdekli önt annyira?

– Többféle okból – felelt az Angyal hátradőlve, és néhány tökéletes füstkarikát fújva. – A Z-ember mindenesetre máris nagy összegű zsákmányt gyűjthetett össze, ami mindig izgató dolog. Úgy gondolom, ha megszabadítom önöket tőle, akkor senki sem bánná, ha megjutalmaznám magamat. Azonkívül pedig nem szeretem a foglalkozását. Jó Ötlet volna, ha el lehetne tenni az útból…

– Hacsak ő nem teszi el önt az útból – mondta a filmember komoran. – Ha valójában olyan ember amilyennek látszik…

Az Angyal vállat vont.

– Ez is hozzátartozik a játékhoz.

A másik elismerően mosolygott.

– Remélem, nem fog megtörténni. És Everill dolgában… mi érdekli?

– Minden, amire csak visszaemlékezik. Ami nyomot szolgáltathat. Mi az ízlése – a kedvtelése, a kedvenc helyei, szokásai, miért kezdett csekket hamisítani…

– Hát, azt hiszem hogy egy extravagáns kis ördög – úgy akar élni mint egy gazdag playboy, és így tovább. Azt hiszem, ezért akarta növelni a vagyonát is. Az egyik színésznőbe volt szerelmes, és nem tudott lépést tartani vele. A lánynak nagy jövője volt, és ezt tudta is…

Mintha az Angyal füle egyszerre becsukódott volna. Egy szót sem hallott többet. Minden érzéke megbénult, kivéve a látásét, és ez az egy az összes többit kizárta az agyából. Hubert Sentinel kezére bámult, a ceruzát forgató ideges kézre figyelt – és visszaemlékezett egy másik pár kézre…

Megdöbbentő üzenetük úgy dörgött a fejében, mint hatalmas vízesés zúgása. Gúnyt űzött a hitetlenségéből, és mégis tudta, hogy igaznak kell lennie. Minden összevágott – még ha ennek a tudatától úgy érezte is, hogy az esze kificamodott. Szinte szédülten ült ott, míg az ajtón felhangzó kopogás újra fel nem ébresztette ismét.

Sentinel titkára dugta be a fejét.

– Teal főfelügyelő van itt, Mr. Sentinel.

– Oh, igen. – Sentinel megállt egy mondat közepén. – Mr. Teal kérte, hogy fogadjam. Őt is Everill érdekli?

– Nagyon! – felelte az Angyal. – Én igyekeztem megelőzni. Ha van egy másik kijárat…

Sentinel felállt.

Hogyne… majd a titkárom kikíséri. Szeretném, ha többet beszélhettünk volna, Mr. Templar. A rendőrségnek csodálatos módszerei vannak, de ilyen helyzetben, mint ez… Hirtelen, mintha gyors elhatározásra jutott volna, mondta: – Nézze, tudna ma este velem. vacsorázni?

– Örömmel – válaszolt az Angyal elgondolkozva.

– Nagyszerű. Akkor minden félbeszakítás nélkül részletesen megbeszélhetjük ezt. – Sentinel kinyújtotta a kezét. – Jöjjön vissza ide hatra, jó? Autón megyünk… a Bushey Parkban lakom.

Simon bólintott.

– Itt leszek – mondta.

Még mindig zúgó fejjel ment vissza a Cornwall Houseba, és sokáig sétált fel-alá a nappaliban. Végeláthatatlan cigarettaáradatot szívott el, aminek hamuját a szőnyegen hagyta hátra. Aztán felhívta Patriciát.

– Találkoztam egy Hubert Sentinel nevű pasival, és azt hiszem, tudom, ki a Z-ember. Ma este vele vacsorázom.

Hallotta a lány meglepett lélegzetét.

– De…

– Figyelj ide – szakította félbe. – Neked és Hoppynak dolgotok lesz. Még sok közölnivalóm van.

Talán tíz percig beszélt egyfolytában, és pontos utasításokat adott a lánynak.

Az óra hatott ütött, amikor belépett Sentinel irodájába, és a filmgyáros rögtön feltette kalapját. Nagy Rolls-Royce állt kint, és Sentinel maga vette át a kormányt.

– Mi volt a Scotland Yarddal? – kérdezte Simon, mikor kigördültek a kapun.

Sentinel áttolta a szivart a szájában.

– Meg kellett adnom néhány adatot, de nem szóltam egy szót sem az ön látogatásáról. Észrevettem, hogy figyeli a cigarettavégeket a hamutartóban. Biztosan a maga hamuját kereste.

– Szegény öreg Claud – mondta az Angyal – még mindig Sherlock Holmest olvas.

Keveset beszéltek a gyors, észak felé tartó úton, és az Angyal nem volt hálátlan a csend iránt. Elég dolgon törhette a fejét. Cigarettázva és gondolkozva ült a helyén.

Az este már hideg és koromfekete volt, mire elhagyták a külvárosokat, és a Rolls hosszú orra egy magánútra fordult. Mindkét oldalon széles fák álltak, és száz yard után, mielőtt még háznak nyoma lett volna, Sentinel egy éles kanyarban lassított. Mintha a negyedik dimenzióból materializálódtak volna elő, mindkét oldalon két alak ugrott a kocsi lépcsőjére. Az Angyal a lámpák halvány fényében is látta a felfújt figurát, és a szemüveges, feketeszakállú arcot, mikor az ember kinyitotta az ajtót.

– Állítsa meg a kocsit, kérem.

– Nocsak, nocsak! – mondta az Angyal szelíden. – Határozottan remek jelenet.

Keze hátranyúlt a pisztolyához, de most már az ő oldalán is kinyílt az ajtó, és a kocsi hirtelen zökkenéssel megállt, mert Mr. Sentinel mindkét lába ösztönösen rálépett a fékre. Egy revolver hideg pereme nyomódott Simon Templar tarkójába.

– Csak egy ujja mozduljon meg, és halott – mondta Raddon fantáziátlanul.

– Testvér, hacsak nem leszel óvatos, kidöföd az ádámcsutkámat – panaszkodott Simon.

– Mi az ördögöt jelent ez? – köpte Sentinel dühösen, majd hirtelen felzúgatta a gépet. Vigyázzon, Templar – kiáltott. – Indítok!

A Sentinel feje fölött csak egy lábnyira vigyázó revolver lesújtott, és a filmmágnás a kormánykerékre csúszott.

– Szálljon ki, Angyal – parancsolta Raddon.

Az Angyal kiszállt. Ösztönösen mindig tudta, mikor állhat ellen és mikor nem. Mikor lába a kemény kavicsot érintette, az imbolygó figura megkerülte az autó hátát, és mint valami éjféli szörnyeteg, az Angyalhoz lépett, hogy kesztyűs kezével átkutassa, és elvegye pisztolyát. Aztán előre kellett mennie. Majdnem azonnal megállították egy kis teherautónak a háta mögött, amelyik nyitott ajtókkal állt egy fa sötét árnyékában. Hátulról hirtelen meglökték, úgy, hogy előreesett a kocsiba. Az ajtó nehéz reccsenéssel becsapódott mögötte. A másik pillanatban a gép felzúgott, és a kocsi előrelendült.